Oliver Stone, az amerikai filmrendezők legnyughatatlanabbika, ezúttal nemzetének újabb jelképéhez, a futballhoz nyúlt. A "Minden héten háború" története a profi labdarúgás kulisszái mögé vezeti a nézőket; oda, ahol gyakran véresebb összecsapások zajlanak önző anyagi és igazi csapatérdekek között, mint amilyeneket a játékosok vívnak a pályán; ahol nem számít a barátság, ismeretlen a lojalitás, s ahol egyedül csak az anyagi haszon a mérvadó. Hogy ez nem csupán a sportban van így? Valószínűleg éppen ez az oka, amiért a filmkészítők legnagyobb oknyomozója, a "Szakasz" és a "Született július negyedikén" Oscar-díjas mestere vállalta magára a rendezői feladatokat. Stone-t, ahogy azt korábbi filmjeiben ("Nixon", "JFK-A nyitott dosszié") már megszokhattuk, most sem maga a játék, hanem a kulisszák mögött zajló, rejtett csatározások érdeklik. Szerinte ugyanis a mai amerikai futball nem más, mint az ókori római rabszolgák párharcának modernizált, huszadik századvégi formája. Ezt a vélekedést erősíti a film szimbólumrendszere is. A sportág csapatai a Pantheon Kupa elnevezésű serlegért harcolnak, míg a televíziókészülékekből egyfolytában a Ben Hur híres fogatversenye zúdul a nézőkre. Sőt, maga Charlton Heston is megjelenik a filmben egy nyúlfarknyi vendégszereplés erejéig. Bár sok laikus szemlélő barbárnak tartja ezt a sportágat, a valódi kegyetlenségek nem a szurkolók szeme előtt zajlanak.A pályán csupán hetente egyszer zajlik háború, míg a csapat berkein belül minden egyes megnyilvánulás hadüzenetnek számít. A legfontosabb hadszínteret az öregedő vezetőedző, Tony D'Amato (Al Pacino) és a klub ifjú tulajdonosnője, Christina Pagniacci (Cameron Diaz) nem éppen rózsás viszonya biztosítja. Christina erős kézzel vezetgeti az apai örökségként rámaradt Miami Sharks csapatát, míg Tony a játékosok önzését szeretné alárendelni a "mi igazi csapat vagyunk" szent elvének. Mindkettejüknek számtalan akadállyal kell megküzdeniük nap mint nap, s mindez elszigeteli őket a valós világ dolgaitól. Míg Tony harminc éves karrierjével a tradíciók, s ezzel együtt a múlt megtestesítője, addig Christina szimbolizálja a jövőt. Tony továbbra is a csapatjáték erősítésétől várja a sikereket, míg Christina a szórakoztatóipar egyik ágazataként menedzseli klubját, s így próbál segíteni azon. Itt válik a legszembetűnőbbé Stone és John Logan forgatókönyvének legnemesebb értéke, hiszen egyetlen szereplőjét sem próbálja sablonos keretek közé szorítani. Egyikük sem egysíkú, pusztán jó vagy rossz hős. Mindannyian emberek, akik szakmájuk legjobbjai, s akiket eltérő érdekeik vezetnek állandó nézeteltérésekhez. A sportolókról festett Stone-i portré sem túlságosan hízelgő. Mindegyikük hatalmasra gyúrt sárkupac, akiket elvakít a siker, a pénz, a nők, s az egész sport-cirkusszal járó felhajtás. Az viszont vitathatatlan, hogy ők azok, akik képesek a játék barbár szertartásának összes terhét a vállukra venni, cselekedeteikkel a közönség kegyetlenség iránti éhségét kielégíteni, s mindeközben nem kímélik magukat sem fizikailag, sem lelkileg. Míg némelyikük öt agyrázkódást is képes átvészelni egyetlen pisszenés nélkül, addig mások erkölcsileg őrlődnek fel a hiúságok csábító szirén énekében. A siker vákuum módjára szippantja magába Willie Beaman-t (Jamie Foxx), a csapat harmadik hátvédjét, aki csak azután kerül pályára, hogy a Cápák favoritja, Cap Rooney (Dennis Quaid epizódszerepben) súlyos hátsérülést szenved. Willie-t magával rántja mindaz, ami a hirtelen jött népszerűséggel együtt jár, s csak későn döbben rá, ő is mennyire megváltozott a negatív befolyások hatására. Rooney pedig éppen kényszerpihenője során eszmél arra, hogy nem akar tovább játszani egy olyan játékban, amelynek valódi természetét eleddig nem is ismerte. Az említett főszereplők ismételten kiváló színészi alakítást nyújtanak. Al Pacino a tőle megszokott lendülettel veti bele magát a vezetőedző karakterének megformálásába. Nem hiába szeretett volna Stone oly régóta együtt dolgozni vele, a ma élő színészek egyik legnagyobbikával. Dennis Quaid érzelmileg teljesen hiteles, ám sztárhátvédként kicsit furán hat a másfél mázsás díjbirkózók társaságában. Cameron Diaz már korábban is bebizonyította, hogy sokkal többet képes kihozni egy jól megírt szerepből, mint hosszú combjait és csábító mosolyát. Christina energikus megformálásával immáron végleg szakított a Maszk idején ráaggatott skatulyától. Még az apróbb szerepekben is olyan jól ismert és elismert arcokkal találkozhatunk, mint Matthew Modine, James Woods, Lauren Holly, valamint a "Showgirls"-zel szerzett sebeit még most is nyalogató Elizabeth Berkley. A rázkódó kézi kamerával felvett képek, a s tíz másodpercnél hosszabban egyetlen arcon sem időző vágás Oliver Stone korábbi filmjeinek legendás lendületét idézi vissza emlékezetünkbe. Neki köszönhetően ismét tanulhattunk valami újat kedvenc témájáról, a háborúról.